kovacsbank


♣♣ ♣♣ ♣♣ A liturgia nekünk, hívõknek a vallási életünkben zsinórmérték. Naponta gyakoroljuk hitünket, mégis nagyon keveset tudunk azokról a cselekményekről amelyeket naponta végzünk ,amelyeknek naponta részesei vagyunk. Sokszor nem ismerjük a fogalmakat, nem tudjuk bizonyos dolgoknak az eredetét. Anyaszentegyházunk liturgiáját gyakoroljuk, de nem mindig tudatosan.Páter Kercza Asztrik egyházzenész atya segítségével akarjuk közelebbrõl megismerni ezt a csodálatos tárházat: a szépség, a nyugalom, az állandóság forrását. Kercza Csaba P. Asztrik OFM, római katolikus pap és ferences szerzetes.1971-ben Zalaegerszegen született.Életemben két meghatározó út fejlődött együtt. A hit és a zene. Harminchét esztendős vagyok, harminc esztendeje muzsikálok, tizennyolc éve vagyok ferences, ugyanennyi ideje hitoktatok, tíz éve szenteltek pappá. A hívek és rendtársaim ambicionálható, készséges embernek ismernek. Komolyan veszem, és véghez is viszem amibe belekezdek. 1989-91 egyházmegyei hitoktató képző, hitoktatói minősítés,orgona stúdiumok, jelöltség, Jézus Szíve zalaegerszegi Kolostor 1991-92 noviciátus, Esztergom és Szécsény,Esztergomi Zeneiskola hangszeres tanulmányok 1992-97 Szegedi, Ferences Hittudományi Főiskola, hittanárképző szak. Diploma (1997) „Az élő víz misztériuma” című dolgozattal, biblikus témában. 1994-98 Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, Szegedi Konzervatórium: Régi-zene-, Blockflöte-tanár szak. Diploma (1998) „Az előadói hitelesség és Antonio Vivaldi C-dúr piccolo-concertoja” címmel. 1996-ban örök fogadalom 1997-ben diakónusszentelés 1998-ban papszentelés 2001-2008 Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene-tanszék, főiskolai szak. Diploma (2008) „Assisi Szent Ferenc ünnepe, október 4. a ferences és az esztergomi hagyományban” címmel, Egyházzenész, tanár minősítés. 2010.Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Hittanár-nevelőtanár INTÉZMÉNY-TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK: A keresztény, magyar állam egyetemes Egyházhoz tartozásának eszköze volt az egyházi intézményrendszer meghonosítása. 1028-ból való feljegyzés tanúskodik arról, hogy Esztergomban püspöki schola működött. A XIV-XV. Századi feljegyzések szerint „… a legnehezebb, legmelizmatikusabb [leghosszabb hangfüzérből álló] tételek szóló előadása a gyermekek dolga volt…”. Az Anjou-kórtól 1526-ig a Budai Schola – a pápai énekkar, a sistina vezetője szerint – az egyik legjobb Európában. A török kiűzése után a püspöki székhelyek és szerzetesi iskolák is alkalmazták a schola-képzést, egészen a huszadik századig. Az egyházzene oktatás Magyarországon a XX-XXI- században: Az 1930-as évektől Magyarországot is magával ragadta az európai liturgikus megújulás szelleme. Szerencsés egybeesés, hogy a kórusmozgalom indítása, a népzene megmentésének 24. órájában egybefonódott a kórusok egyházi szerepeltethetőségével és feladatként kínálkozott egy új repertoár elkészítése a népének és népzene egyházi területen történt egybefonódása miatt. A népének-kincs, mint paraliturgikus anyag adottnak tűnt, de emellett a Palestrina nevével fémjelzett polifon-stílus is a kései egyházzeneszerzőkben alkotókedvre talált.A Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom, a Magyar Egyházzenei Társaság a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus megújulást, majd a liturgikus reform reformját nélkülözhetetlen javaslatokkal és tudományos munkákkal gyarapította. A magyar egyházzene úgy lépett át a harmadik évezredbe, hogy intézményei és kutatói kiemelkedő teljesítményükkel hírnevet szereztek nemzetközi színtéren is dokumentációikkal [Musicalia Danubiana sorozat] és publikálásaikkal.A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen (ezután: LFZE) Liszt Ferenc, Kodály Zoltán, Weiner Leó, Dobszay László, Szendrei Janka, Enyedi Pál neveivel fémjelezve jogfolytonosan zajlott az egyházzenei oktatás. Szellemtörténeti iskolává nőtte ki magát, olyannyira, hogy ma már a Magyar Katolikus Egyház sem tekinthet rá mostohagyermekként. Az egyházzene tanszak tankönyv-, faximile-, és kotta-kiadványaival, valamint hang-, és kép-hordozón megjelentetett művészi munkáival olyan méretű anyagrendezést prezentált, amit bűn lenne nem beemelni a Magyar Egyház életének vérkeringésébe. Az ökumenikus törekvéseknek és e szellemben való együttmunkálkodásnak legékesebb példája is innét sugárzik. A Magyar Evangélikus Egyház közelmúltban kiadott új agendája, gyakorlatilag történeti bizonyítéka annak, hogy az egyházzene tanszak és a Zenetudományi Intézet (ezután: ZTI) a tudományos kutatás révén a magyar ős-protestáns egyházak magyarított ének-anyagát, nagy százalékban, mint az esztergomi rítust dokumentálta. ♣♣ ♣♣ ♣♣ Liturgikus ének: A liturgia végzésekor törvényesen használt énekek összessége. Szövegüket tekintve elsőrendű szerep jut a zsoltároknak, s az Ó- és Újszövetség egyéb költői és prózai részeinek. Mellettük a keresztény irodalom egyrészt prózai (imádságok, vértanúakták) másrészt verses műveinek (himnuszok, szekvenciák, későbbi költészeti alkotások) megzenésítése gazdag énekkincset hozott létre. A latin nyelv törvényszerűségei lehetővé teszik bármely prózai szöveg énekes előadását egyszerű vagy többé-kevésbé díszített formulákkal. Műfaj szerint lehet: gregorián ének, többszólamú ének (polifónia), nép-ének. Liturgikus év (annus liturgicus). A keleti egyházban a keresztények életének középpontjában kezdet óta Jézus föltámadása állt, melyet vasárnaponként újra meg újra megünnepeltek. A vasárnap volt ugyanis „a hét első napja”, amely egyben a beteljesedés nyolcadik napját és a végső (eszkatológikus) korszak nyitányát is jelentette. Mivel a Húsvét időpontja a tavaszi holdtölte szerint évenként változott, ezért a nagyböjttől Pünkösdig tartó három hónap úgynevezett „mozgó ünnepkört” jelentett. A Húsvétot megelőző tizedik vasárnappal kezdődik keleten a nagyböjt előkészületi időszaka és a nagyböjt (Triódion). Utána a Pünkösd utáni vasárnapig tart a (Pentékosztarion), a szent ötvened időszaka. Ezekhez a változó ünnepekhez igazodnak a Pünkösdtől kezdve számított évközi vasárnapok, melyeknek énekei nyolchetenként térnek vissza (Oktoékosz). A keleti liturgikus év szept. 1-jén kezdődik.A liturgikus év állandó ünnepei a nap járása szerint rendeződtek. A téli napfordulókor Jézus születését, a tavaszi napfordulókor pedig Keresztelő Szt. János fogantatását és születését (szeptember. 23 és június. 24.) ünnepli a bizánci egyház. Az Úr ünnepei közül legelső a Szent Kereszt fölmagasztalása szeptember14-én. Karácsony után nyolc nappal, január 1-jén Jézus körülmetéltetésére, január 6-án keresztelkedésére, február 2-án pedig Simeonnal való találkozására emlékezik a keleti egyház. Augusztus 6-án Urunk színeváltozásának ünnepe van. Az Istenszülő ünnepei mellett a többi szent ünnepei: november 9. Szent Mihály és Gábor főangyal ünnepe; december 6. Szent Miklós mürai püspök ünnepe; december 27. Szent István főszerpap, első diakónus vértanúsága; január 1. Nagy Szt. Bazil egyházatya ünnepe; január 30. Nagy Szent Bazil, Aranyszájú Szent János és Nazianzoszi Szent Gergely ünnepe; április 23. Szent György nagyvértanú ünnepe; június 29. Szt. Péter és Pál főapostol ünnepe; július 20. Szt. Illés próféta emléke; augusztus 20. Szt. István király ünnepe; augusztus 29. Keresztelő szent János fejevétele ♣♣ ♣♣ ♣♣ Az egyházzene-oktatás integrálása a magyar katolikus egyház oktatási intézményeibe Musica sacra: Az egyház zenei kincsét átfogó tudomány-rendszer, teológiai diszciplína. Vizsgálata és rendszerzése a gregoriánon kívüli rítuscsaládokra is kiterjed: Ó-római, kopt, beneventán, ambrozián. Az egyházi egyszólamúság és korai polifónia magas művészete. Egyházzene: A musica sacra fogalmánál tágabb gyűjtőfogalom. Az egyház használatba vett és használaton kívülre szorult, liturgikus és paraliturgikus zenei repertoárját foglalja magába. Valamint a református, evangélikus, babtista felekezetek liturgikus és paraliturgikus, vokális és hangszeres zenéjét. Az egyházzene másik területe a népénekkutatás. Egyházzene oktatás célja: Intézményes módon oktassa, gyűjtse, kutassa, rendszerezze, publikálja a musica sacra és az egyházzene tudományát. A hallgatókat megtanítsa annak tudományrendszerére, élő gyakorlatába bevezetést adjon. Áthagyományozhatóvá tegye annak repertoárját. Alkalmassá tegye a klérus tagjait és az egyházzenészeket a liturgia egyházzenei megszervezésére, a klérussal való együttműködésre. Szent, egyetemes, művészi liturgikus zenével működjön közre az egyház megszentelő tevékenységében. Egyházzenész: Aki diplomával, felsőfokú szakképesítéssel, gyakorlattal rendelkezik a musica sacra és az egyházzene tudományból. Pontificale: A Római Katolikus Egyház liturgikus könyveinek egyike. Elsősorban a püspökök számára fenntartott szentségek és istentiszteleti aktusok szövegeit és rituális utasításait tartalmazza. Az énekek szempontjából főképp antifonákat és responzóriumokat tartalmaz. Már a 9.századtól maradtak fenn pontificalék. Graduale: Lépcsőének; r.kat. gregoriánus ének, mely- más alakban - már az első keresztény századokban is divatozott. Manapság a misében a szt. lecke és evangélium közt foglal helyet s zsoltár-részekből áll. Ez ének hajdan Responsum v. Cantus (psalmus) reponsoriusnak neveztetett, mert az előénekes intonálta s aztán a kar támogatta. Elnevezésének eredetét homály fedi. Legtöbben a lépcsőkre (gradus) osztott emelvénytől származtatják, hol az előénekes (cantor) állott. Mostani alakjában már a VI. sz.-ban uralkodott s igy valószinü hogy Nagy Gergely pápa rendszeresítette. Dallama minden egyszerüsége mellett is ünnepélyes. Ünnepnapokon a G.-t mindjárt követi az Alleluja. Az egyház szomorkodó napjaiban (nagy bőjti gyászmisék) az Alleluja elmarad és helyét a Tractus foglalja el, mely lassu, kinyujtott dallam minden responzzórium nélkül s egy vagy két énekes által előadva. A kat. rituáléban G. alatt az a könyv is értetik, mely az ünnepi mise alatt a kórus által előadandó énekeket magában foglalja, minő a Kirie, Gloria, Introitus, Offertorium stb. Graduálénak nevezték a magyarországi reformátusok is énekeskönyveiket, aminők a reformáció első századában nagyobb számmal készültek és nyomattak (l. Geleji). V. ö. Bartalus I., A magyar egyházak szertartásos énekei a XVI. és XVII. századokban (Pest 1869). L. még Gloria és Doxologia. Antiphonale: Aliturgikus énekgyûjtemények általános elnevezése. A középkorban egyaránt használták a »mise, vagy a »zsolozsma énekeinek gyûjteményére. A hagyomány szerint lánccal odaerôsítve ôrizték a Szt. Péter-bazilika fôoltáránál a Nagy Szt. Gergely-féle Antiphonale (Antiphonarium) Missae (Antiphonale Cento). A Szt. X. Pius indította »liturgikus reform szellemében jelent meg a Liber Antiphonarius pro diurnis horis (1912) és az Antiphonale Monasticum pro diurnis horis (1984). E könyvek a római, ill. a bencés »zsolozsma énekeit tartalmazzák. ♣♣ ♣♣ ♣♣ A gitáros mise: Liturgikus kakukktojás A gitáros mise mára fogalommá vált. Mielőtt azonban erre a témára rávilágítanánk, tisztáznunk kell, hogy azokkal, akik Istent szolgálni akarják az Egyházban, akár a gitárjukkal is: semmi baja az Egyháznak. A felfogásukkal kapcsolatban, azonban van néhány észrevétele a tanítóhivatalnak. Mintegy húsz-harminc éve kezdődött, hogy az ifjúsági katakomba-egyház újra kiemelkedhetett, az üldözöttségéből és kezdett magára találni. Ennek egyik jele volt, hogy a plébániákon gomba módra szaporodtak az un. „kisközik”. Ezen csoportoknak – mint minden hívő közösségnek – sajátossága abban öltött testet, hogy saját imádságai voltak. A népegyház és a puhadiktatúra felemás hangvétele azt a lehetőséget hozta, hogy az érzelmi nyugvás megtalálja saját kifejező-eszköztárát a zene hangjaiban is. E kor könnyűzenei sablonjaival és poszt-szocialista pietizmussal ötvözött vallásos popzenéjével, a maga bizarr műfajiságában mégis nagy tetszést aratott és a népszerűség útjára lépett. A repertoár, mely így sok-sok munkával és áldozattal megalkotásra került, (sárga könyv) nem maradhatott árnyékban. A katolikus egyházban végbemenő liturgikus reform néhány kulcsszava, az egyházi tanítóhivataltól eltérő értelmezést kapott. Ennek következtében a szentmise is úgy tűnt fel, mint pasztorációs terület, mely számára minél többeket kell megnyerni. A megnyerésnek eszközeként könnyű volt felismerni a vallásos popzenét. Lépésről lépésre a hittanos énekekből, liturgikus alkalmazású vallásos ifjúsági énekek avanzsálódtak. Ez gyakorlatilag rímelt a magyar politikai klisére, melyben egy új generáció fiatalossága és lendülete volt az egyik életmotívum. A puhadiktatúra ellen a puha-lázadás, az egyházinak tartott zene – hallgathatatlan népénekek – szemben az ifjú, lendület ritmikus zene. Kézenfekvő és autentikus volt ez a kor szerint, mert amit egyszer megtanultak a gyerekek, fiatalok, azt szívesebben énekelték, mint az avíttá vált, az elviselhetetlenségig túlnyújtott népénekeket. A különös és egyben pikáns fordulat a történetben, hogy a régit képviselő nénikék is meggyőzték magukat az: „Új jobb!”, és büszkék voltak, hogy unokáik végre a templom felé kacsingatnak.Gondolom, ma is hasonló mechanizmusok érvényesülnek: Személyes barátság révén, pap barátai engedélyével kerül be valaki gitárral a templomba. A „megbízatás” és a technológiai, hangerőfölény tekintélyt biztosít. Az alkotókedv és az ambíció, kedvező párost alkot. S ami a legfontosabb, hogy magunkat igyekszünk misszionálni: Így majd többen jönnek a templomba. Ezekre azért alakult ki igény, sőt itt-ott szükséglet, mert a II. Vatikáni Zsinat utáni túlreformált individualista liturgia-felfogás, nyomán az inkultúrációt és a lelkiismereti szabadságot, az aktív részvételt, majdnem ellenkező értelemben használtuk, mint a II. Vatikáni Zsinat, az egyházi hagyománya használja dokumentumaiban.Az inkultúráció az alkalmazkodásnak a másság iránti toleranciának, egzotikus kíváncsiságnak és csodálatnak lett a szinonimája. Ehhez hozzáadódott a liturgikus népnyelvűségre teljes körben kiterjesztett alkotási vágy. A vallási dolgokkal kapcsolatban a lelkiismereti szabadság: a „bármit akarok, tartsátok tiszteletben” liberális értelmezést kapta. És így alakult át az Opus Dei (a liturgia: Isten műve) az ember teremtette lakájos egyházi miliővé. Ahol Istennek és az egyháznak a tekintélye egyenlő az ember, alkotáshoz való, vélelmezett, személyiségi jogával.A gitáros mise ma is követeli magának a figyelmet, érzelmileg vesz igénybe, stimulál, diszkréten manipulál. Pedig nem sokat változott az elmúlt 30 év alatt, csak egy kicsit profibb lett, olyan gálazenés, amire a Golden Glob-ot, meg az Oszkárt, meg az Aranymedvét, és a Sántakutyát szokták kiosztani.Azok, akik e szavak hallatán megtámadva érzik magukat, azt mondják, hogy: Nincs rá egyházi állásfoglalás. Nos ezt egyszerűen csak azért mondhatják, mert sohasem merték feltenni őszintén, az őszinteségük értékelésére vonatkozó kérdést: Mi is az érzelmi őszinteség? Létezik-e pusztán érzelmi őszinteség? Az őszinteséget és a hitelességet lehet-e érzelmeinkkel meghatározni? Érzelem-e a zene, s ha nem, akkor mi a zene? Van-e zenei és egyházzenei hang? Mi a kapcsolat a zenei hang és a személy között? Értem-e a zenei hang és a zene szövege közötti kapcsolatot? Honnan van a zenei nyelv? Mit tud, és mit nem tud elmondani a zene? Mi a zenei hang igazságának kritériuma? Az Egyház miért írja elő a gregorián éneket és a korai polifóniát? Mitől tud többet egy Christus factus est – egyszólamú – graduale, mint a Jézus az Úr gitáros ének?Ha majd egyszer merünk igazán élesen kérdezni, akkor meg tudjuk válaszolni, hogy hogyan jutottunk idáig.Addig engedelmesen el kell fogadnia hívőnek, papnak, püspöknek az egyház állásfoglalásait, akár csak az Oltáriszentséget. Mindent: Amit nyújt, és amit megparancsol. Addig is a gitáros misét jobb olyan liturgikus kakukktojásnak tartani, amelyről látjuk, ha akarjuk, hogy nem az egyházból született, nem az egyház liturgikus anyanyelve, hanem a sötétség leple alatt az ellenség hintette el, s reméljük, hogy nem kell vele megvárni a parúziát. Addig is imádkozni kell az alázatért, hogy ki-ki elfogadja helyét az Egyházban, imádkozni a szív tisztaságáért, tisztánlátásért és az ellenségszeretet rendkívüli kegyelméért. ♣♣ ♣♣ ♣♣ ÚT A GRADUALE HUNGARICUM-ig A Graduale Hungarikum nem más, mint a Graduale simplex anyanyelvű változata, melyet az egyház a liturgikus reform alkalmával készített annak reményében, hogy ezt az egyszerűsített változatot a keresztény nép könnyedén elsajátítja. A liturgia (1970-s misekönyv) népnyelvű kialakításának munkálatai között szinte teljesen feledésbe merült ez a törekvés, olyan mértékben, hogy néhány magyar liturgikus szakember, nem hallott sem a Graduale simplex-ről, sem az Ordo Cantus Missae-ről, sem a misekönyv harmadik tagjáról. Ilyen hiányosságok mellett lehetetlen volt, hogy a római rendelkezéseket megnyugtatóan végrehajthassák.Magyar nyelvterületen egy zenetudósokból álló csoportot erőteljesen foglalkoztatott a Graduale simplex magyar változatának kérdése. Szaktudományos felkészültségük révén alkalmasak voltak arra, hogy a zsolozsma-hagyományban fellelhető mintegy negyvenezer antiphona tipológiai vizsgálata után a magyar repertoárból antiphona típusdallamok rendszerét kidolgozzák. A hagyományos tónusrend (8 tónus) megtartásával tónusonként 1-6 részből álló típus-dallam rendszert állítottak össze. A Graduale simplex szövegeiből típusdallamok segítségével megalkották az első magyarnyelvű mise-antifonákat, az introitus-, és communio-szériát. Majd egy használati repertoárt felállítva a legszükségesebb liturgikus szövegekből összeállították a Kis Magyar Uzuális füzetet, mely hittani ismeretek segégeszközeként került forgalomba. Az alaprepertoár így kézbe adható változatban került hittanosok és hívek kezébe. Eközben nem csak az ízlésváltozás miatt, de az új liturgikus rend miatt is időszerűvé vált az 1930-s évekből itt maradt Szent vagy Uram (SzvU) énekeskönyv átgondolása. A népének kutatás Kodály Zoltán rendszertanával kezdődött, majd Csomasz Tóth Kálmán, Dobszay László vezetésével folytatódott. A népének-kutatás világossá tette, hogy a SzvU sok helyen téves kutatási eredmények alapján ítélt a zenei- megközelítés, felfogás és alkalmazás kérdéseiben. A legsürgetőbb a miseénekek kérdése volt, melyek a II. Vatikáni Zsinat liturgikus irányába nem illettek bele.Az Éneklő Egyház megalkotása érdekében egyházi bizottságot hoztak létre a cecilianista és a solesmis-i indíttatású szakemberekből. Minden nehézség ellenére 21 évvel ezelőtt a népénekek és a miseantifónák, valamint a népzsolozsma imádságának gyűjteménye elkezdte útját. Ennek köszönhetően ma már a miseantifónák repertoárjának végleges tipológiája szerint elkészült szép, anyanyelvi változatban a Graduale simplex. Az egyházzenével foglalkozó tudósok egybehangzóan állítják, hogy a Graduale Hungaricum – a maga didaktikailag is rendezett repertoárjával – Európa valamennyi országát megelőzte negyven esztendővel megelőzte. Ez egy igazi HUNGARICUM®.A musica sacra, XXI. Században is bővülő repertoárja, mely egyházi magántulajdonként az egyház liturgikus kincsestárának alkatrésze volt, különös kalandja folytán a tudomány érdeklődési körébe kerülve, a tudomány közreműködésével kerülhet vissza ismét az egyház tulajdonába. Immár nem csak latinul, hanem magyar nyelven is szent, művészi és egytetemes értékben hordozza az Isten magasztalásának és az ember megszentelésének művét. A musica sacra a hívek számára a maga helyén és méltóságában forrás és csúcspont. ♣♣ ♣♣ ♣♣ Az új misekönyv: 1970-s EDITIO TYPICA, 1971-s REIMPRESSIO EMENDATA, (1971 MAGYAR NYELVŰ VÁLTOZAT), 1975-s EDITIO TYPICA SECUNDA, 2002-s EDITIO TYPICA TERTIA: Egyházzenei szempontból vadonatúj helyzetet teremtett az 1970-ben közreadott Missale Romanum és az azt követő szerkönyvek. Tartalmilag nem számoltak a liturgia több szempontú beágyazottságával, történetiségének kapcsolatrendszerével. Csak tetézte a nehézségeket, hogy a 70’-s misekönyv rubrikái a korábbi 1965, de főleg az 1962-s misekönyvhöz képest hiányosak és bizonyos értelemben alul-rubricizáltak, más szempontból inkompatibilisek.Később derült fény arra, hogy a karácsony és húsvét csomópontján kívül szinte minden rituális egyházfegyelmi és időrendi paraméter megmozdult. Az új misekönyv valamennyi könnyebbségével, előnyével és a II. Vatikánum rendelkezéseinek túlhajszolásával úgy állt a papság és a hívek előtt, mint egy épület, melynek kövei megegyeznek a korábbi épületével, de homlokzata, szobabeosztása egészen más infrastruktúrát fejez ki. A 70-s misekönyv mögöttes szándékairól legendák keringtek. Az a kérdés erősödött föl, hogy új rítus született-e 1970-ben? Eddig ekkora mértékű változtatásra, a történelem folyamán nem volt precedens. Az 1970-s misekönyv jogi definíciója révén továbbra is a római rítus érvényben lévő >>rendes<< liturgiája, míg az úgynevezett 1962-s misekönyvet saját szerkönyveivel együtt az ún. >>rendkívüli formának<< kell tekinteni. Zenetörténeti előzmények és a Graduale szerkönyvek újrafelfedezése: GRADUALE ROMANUM, A GRADUALE TRIPLEX, A GRADUALE SIMPLEX, A KIS MAGYAR UZUALIS, AZ ÉNEKLŐ EGYHÁZ ÉS A GRADUALE HUNGARICUM, VALAMINT AZ „ALIAS APTUS” Az 1930-as évektől Európa szerte elhomályosodott a liturgikus zene egyházi megbecsülése. Az egyházi mecenatúrák átstrukturálódtak, így sokszor szívességből játszottak a zenészek. A szívességet mint egykor, ma sem illik bírálni. Az egyházi személyek erkölcsi kötelességérzete annyira lecsökkent az egyházi zene iránt, amennyire az egyházzenészek azt a dotálatlanságon keresztül érezhették. A 30-s években, a világi zenélés gyakorlata csak 50 éve ismerte a letűnt korok zenéinek színpadi előadását. Liszt Ferenc az első koncertező művészek közé tartozott, aki műsorára tűzött néhányat J. S. Bach műveiből. Minden bizonnyal világi hatásnak kell tartani, hogy a monumentalizmus, mely a romantikával együtt beszüremkedett az egyház zenei életébe, azzal az áldatlan következménnyel járt, hogy a polgári rétegből származó hívek körében, hallásélményben gazdag zenei eszményhez képes szegényes énekelgetésnek hatott az egyszólamú, kissé fakó, helyenként érthetetlenül vontatott egyszólamú gregorián ének. 1880-as évektől 1960-ig több stilisztikai vita zajlott le a gregorián ének stilisztikai kérdésében. Ezek közül az egyik az un. equalista nézet volt, melyhez maga Liszt mester is csatlakozott. Röviden összefoglalva az irányzat elképzelése: hogy a gregorián quadrat írásjelek hangértékét 1:1-es időarányának kell tekinteni.A korai polifónia, mely hivatalos értelemben szóba jöhetett, mint hivatalos egyházzeni műfaj, olyan zenetörténeti távolságba került, a muzsikusokhoz, kórusokhoz képest, hogy azok zenei szövete, felfoghatatlan hangcsoportoknak tűntek. E darabokban egészen más szervezőerők szőtték a zenét, mint abban a korban, melyben meg kívánták szólaltatni. Németországban, 1936-tól, a második világháborút megelőző kultúr-propaganda előirányozta, hogy a zene nyelvét a háború szolgálatába kell állítani. Hazugságok, ideológiák, a kényelem magasztalására vagy a háború okozta sebek, bánat mélabúvá andalításához kell használni.Az elektromosság technológiai robbanása következtében a zörejhangok zenébe emelése, a zenei nyelvre olyan hatást gyakorolt, mely alapjaiban rengette meg a zenéről alkotott közfelfogást. A 60-s évektől elkezdték gyártani a zenét. Mindez azt jelentette, hogy a populáris zene a kisemberek, proletárok és a mágnások igényeivel megalkudott. A zene akkor volt jó, ha megnyugtatta a kifacsart idegrendszert, ha táplálta a forradalmiság eszkatológikus érzésvilágát, ha erődemonstrációnak hatott, és ha az egyén érzéseit tömegesen fejezte ki. A zene végül is akkor lett „jó”, amikor fogyaszthatóvá vált, vagy más oldalról: eladható lett, hírnevet, gazdagságot hozott. A 60-s évekről fogva német nyelvterületen teológusok egy csoportja megalkotta az ezoterizmus vádját a gregoriánnal szemben. De ezt a fals vélekedést a római dokumentumok visszautasították. Ezekre a bizonytalan időkre esik a Solesmis-i bencések kutatócsoportjának monumentális, tudományos publikálása, mely kellő súllyal prezentálta, hogy gregorián élő gyakorlata az egyház életjele. Ezzel kapcsolatban szokás felhozni a: Graduale triplex-et, melyben a menzuralis paleográfia feltárta a kódex-irodalom párhuzamosságot mutató dialektusait. Ezek kézi bejegyzéssel szerepelnek a Graduale triplex-ben. A Szentszék ezt és jogelődjét a Graduale Romanum 1979-s kiadását előírta az egyházzenei gyakorlat számára, mint az egyház liturgikus anyanyelvének elsődleges alkatrészét és tanúját, valamint a korai polifónia – mint a gregoriánnal egyenértékű liturgikus kifejezésmód – számára zöld utat nyitott. A gyakorlati egyházzenészekre hagyva, hogy e hatalmas anyagból, mit szőnek egybe. A gyakorlat – már említett – alulszabályozása miatt nagy kérdőjelek maradtak. A nagy-gregorián tételek olyan zenei felkészültséget igényelnek, melyeket még a kottaolvasásában jártas zenész társadalom is csak tisztelettel szimatol. Nem volt nehéz felfedezni, hogy a proletár-lelkiséggel megalázott és a pszichologizálással manipulált európai társadalom nem alkalmas ennek a repertoárnak elsajátítására, életre keltésére, sem élő áthagyományozására.Ahogy lehetett megalkották a Graduale simplex-et (1975), mely a Graduale Romanum szerkezetének megőrzése mellett a védett szöveganyagot zsolozsma antiphona típusdallamokra alkalmazta. Ezt az elvet a népnyelvű változatok elkészítésére is kiterjesztették, mely 3. engedményi fokozatba tartozott. Majd egy gyakorlatilag szabad kategóriát nyitva a püspökök liturgikus joggyakorlata számára, létrehozták az: alias aptus, azaz más alkalmas ének 4. engedményi fokozatát. Így tehát a következőképpen rétegződik korunkban az egyházzenei követelmények jogi kategóriái: 1. Graduale Romanum, 2. Graduale simplex, 3. Graduale simplex népnyelvű változata, 4. alias aptus. Ez utóbbi jogi értelemben a legkedvezőbb esetben is csak a paraliturgikus minősítésre számíthat, mivel nem felel meg sem a gregorián, sem a korai polifónia kapcsán említett kritériumoknak. ♣♣ ♣♣ ♣♣ Történelmi változások és szellemtörténeti hatásmechanizmusok az 1970-s liturgia bevezetése előtt és közben Valójában az 1930-s évektől akkumulálódott egy feszültség a liturgia és a világban élő keresztény emberek között. Ezt a feszültséget elsősorban az adott szó válsága és a világi tudományokban a fenomenológia és a filozófiai-hermeneutika térnyerése, valamint (először protestáns részről) a biblikus teológia robbanásszerű fejlődése hozta magával. Ezzel szinte egy időben a híradástechnikai, majd a kommunikációs eszközök személyes kapcsolatra gyakorolt „tompító” hatása erősödött fel. A nagy ideológiák pedig (nyugat és kelet) visszaéltek az értelmezés-tudomány (hermeneutika) lehetőségeivel. Az ember immár saját kényelme és meggazdagodása azaz uralkodása reményében az egyik oldalon anyagi biztonságot a másik oldalon erkölcsi bizonytalanságot halmozott fel. Majd az erkölcsi kategóriák kiüresítése révén igyekezett a jó és rossz megkülönböztetése felett is átvenni a döntési jogot, átterelve a kérdést egy kevésbé kompetens területre: a kellemes és kellemetlen erkölcsileg semleges kategóriába.Ám, ami az egyik oldalon megtakarítás az a másik oldalon veszteség. Az érzékekre bízott erkölcsi döntés az igazság érzékének tompulásával járt együtt. Erkölcsi értelemben: szürkületi vakságot okozott. Az ideológiák zűrzavarában élők közül kevesen követték értelmükkel az igaz és hamis különbségét, nem is értették létük tikkasztó szomjúságának okát. A lét elviselhetetlen könnyűségéből gyorsan termelődő, nyilvánvaló kételyeire az emberek milliói – éppen saját hazugsághoz való ragaszkodásuk miatt – nem foghatták fel a tanítóhivatal sokszor csak egyházi nyelven megfogalmazott válaszát. Nos, ezen a ponton valami kettéhasadt: a személyes felelősség és a baj. A baj veszedelmes lett a személyes felelősség feloldódott a másikra mutogatásban. Magának a rendszernek éppen ez volt a célja, hogy 120 év múlva se lehessen tudni, ki, miért felelős?Mindezek elmondására azért volt szükség, mert ez volt az a közeg, melyben sokakat megkísértett keleten a népegyház ideológiája, nyugaton a liberalizmus és a szkepszis. Az 1970-s liturgiában éppen a liturgia arisztokrata vonásai sikkadnak el. Ez (mára) a gyakorlatban azt jelenti, hogy a korábban rituálisan 7 celebrálás-fokozatra osztott szentmise helyett csak egy – rituális értelemben középértékre szabályozott – miseforma lett általános gyakorlat. Vagyis sem a kormányzati, sem a lelki hatalom ordo-ja nem jelenik meg már hagyományos rituális pompával, liturgikus elemekkel jelezve, s ezzel mintegy elérte a proletariátus a célját: Íme mindenki egyenlő. A papok, a püspökök is csak emberek. Csakhogy nem azért adatott valakinek, a diakonátus, a papság, vagy püspökség, mert különb, hanem azért, hogy minden nap különb legyen tegnapi önmagánál. Ez a valódi lelki arisztokrácia.Az újjal mutogatás közepette csak egy kis csoport figyelt arra, hogy meghozza azt az áldozatot, mely a népegyház, a szkepszis és liberalizmus adta klisékről visszafordítja tekintetét az Egyház legfőbb döntéshozási testülete a zsinatok tanításának folyamatossága és így a II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Consilium határozatában foglaltak felé. (Ez a vonal XVI. Benedek pp. muto proprio-jával folytatódik majd.) ♣♣ ♣♣ ♣♣ Romantika és liturgikus megújulási mozgalom kezdete: Liszt Ferenc egyházzenei törekvéseivel egybecsengően jelent meg X. szent Pius pp. motu proprioja. Ebben rendre és csendes felfedező munkára utasítja a liturgikus szertartásokon közreműködő kántorokat, művészeket. És három messze mutató jelzővel határolja le a liturgikus zene jellegzetességeit. Ennek értelmében a musica sacra olyan liturgikus zenei repertoár, mely szent, egyetemes, és művészi. Bizonyos, hogy ebben a műfajban és ekkora szakszerűséggel a 20. században pápa nem foglalkozott a kérdéssel. Bizonyos azonban az is, hogy X. szent Pius minden rendelkezése mellet – mely következményeiben befagyasztotta a liturgikus repertoár bővülését – szükséges lett a II. Vatikáni zsinat iránymutatása, a népnyelvűség részleges engedélyezése, valamint az egyházi hermeneutika. Így jogi, nyelv-fejlődési, és értelmezéstudományi kibontakozásának nézett elébe az Egyház és benne a liturgikus zenei anyanyelv, a gregorián is. Történelmi változások és szellemtörténeti hatásmechanizmusok az 1970-s liturgia bevezetése előtt és közben: Valójában az 1930-s évektől akkumulálódott egy feszültség a liturgia és a világban élő keresztény emberek között. Ezt a feszültséget elsősorban az adott szó válsága és a világi tudományokban a fenomenológia és a filozófiai-hermeneutika térnyerése, valamint (először protestáns részről) a biblikus teológia robbanásszerű fejlődése hozta magával. Ezzel szinte egy időben a híradástechnikai, majd a kommunikációs eszközök személyes kapcsolatra gyakorolt „tompító” hatása erősödött fel. A nagy ideológiák pedig (nyugat és kelet) visszaéltek az értelmezés-tudomány (hermeneutika) lehetőségeivel. Az ember immár saját kényelme és meggazdagodása azaz uralkodása reményében az egyik oldalon anyagi biztonságot a másik oldalon erkölcsi bizonytalanságot halmozott fel. Majd az erkölcsi kategóriák kiüresítése révén igyekezett a jó és rossz megkülönböztetése felett is átvenni a döntési jogot, átterelve a kérdést egy kevésbé kompetens területre: a kellemes és kellemetlen erkölcsileg semleges kategóriába.Ám, ami az egyik oldalon megtakarítás az a másik oldalon veszteség. Az érzékekre bízott erkölcsi döntés az igazság érzékének tompulásával járt együtt. Erkölcsi értelemben: szürkületi vakságot okozott. Az ideológiák zűrzavarában élők közül kevesen követték értelmükkel az igaz és hamis különbségét, nem is értették létük tikkasztó szomjúságának okát. A lét elviselhetetlen könnyűségéből gyorsan termelődő, nyilvánvaló kételyeire az emberek milliói – éppen saját hazugsághoz való ragaszkodásuk miatt – nem foghatták fel a tanítóhivatal sokszor csak egyházi nyelven megfogalmazott válaszát. Nos, ezen a ponton valami kettéhasadt: a személyes felelősség és a baj. A baj veszedelmes lett a személyes felelősség feloldódott a másikra mutogatásban. Magának a rendszernek éppen ez volt a célja, hogy 120 év múlva se lehessen tudni, ki, miért felelős?Mindezek elmondására azért volt szükség, mert ez volt az a közeg, melyben sokakat megkísértett keleten a népegyház ideológiája, nyugaton a liberalizmus és a szkepszis. Az 1970-s liturgiában éppen a liturgia arisztokrata vonásai sikkadnak el. Ez (mára) a gyakorlatban azt jelenti, hogy a korábban rituálisan 7 celebrálás-fokozatra osztott szentmise helyett csak egy – rituális értelemben középértékre szabályozott – miseforma lett általános gyakorlat. Vagyis sem a kormányzati, sem a lelki hatalom ordo-ja nem jelenik meg már hagyományos rituális pompával, liturgikus elemekkel jelezve, s ezzel mintegy elérte a proletariátus a célját: Íme mindenki egyenlő. A papok, a püspökök is csak emberek. Csakhogy nem azért adatott valakinek, a diakonátus, a papság, vagy püspökség, mert különb, hanem azért, hogy minden nap különb legyen tegnapi önmagánál. Ez a valódi lelki arisztokrácia. Az újjal mutogatás közepette csak egy kis csoport figyelt arra, hogy meghozza azt az áldozatot, mely a népegyház, a szkepszis és liberalizmus adta klisékről visszafordítja tekintetét az Egyház legfőbb döntéshozási testülete a zsinatok tanításának folyamatossága és így a II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Consilium határozatában foglaltak felé. ♣♣ ♣♣ ♣♣ Kottaírás és áthagyományozás a második évezredben A Római Katolikus Egyház alapos megfontolás után úgy döntött, hogy cantusmagister Guido által kidolgozott, vonalrendszerbe iktatott írásjeleket sajátjának vallja, és 1071-től engedélyezi liturgikus használatát a szerkönyvek számára. Hatalmas áttörés volt ez a zenetörténet és az musica sacra számára. Olyan kottát kell elképzelni, mely reprodukálhatóan jegyezte le a dallamokat a megfelelő szövegekkel együtt. Közérthetőbben: Aki ismerte ezt a kottaírást, az egy ismeretlen dallamot is képes volt megszólaltatni. Ezzel együtt azonban hanyatlani kezdett e repertoár szájhagyományos ismeretátadás-technikája, kezdett a scola-sok között a kottaírás döntőbbé válni, mint az élő hagyomány fejben hordozása. (Ez bizonyára hatalmas presztízs-válságot okozott a régi és az új „generáció” között.) Vagyis az újhoz képest egy kisebb memoriter és kiváló improvizációs érzékért elcseréltetett egy mennyiségében nagyobb, kötött zenei repertoár. Az improvizáció azonban sok más elemből adódott össze, melyeknek – az írásosság terjedésével – tudatos használatuk, egyre közérthetőbbé és végtére taníthatóvá vált.Sokan voltak, akik az improvizáció tudományának elhalványodását nagyobb veszteségnek tartották a kínálkozó lehetőségekkel szemben, de azt is láthatjuk, hogy így éppen az utolsó pillanatban még fennmaradhattak olyan alkotások, melyek gondolatként szálltak volna el, ha írásos lenyomatuk nem maradt volna ránk.Az kottaírással együtt a többszólamúság felé is elmozdult az alkotókedv. S az elkövetkező századok az eddig felsorolt műfajok szinte valamennyi típusát igénybe vették a katedrálisok akusztikai adottságai, követelményei szerint: (2-3 szólamú recitálások). A musica sacra többszólamú repertoárja megalkotása és bővülése: Tovább lépve, tehát az egyszólamúságon azt láthatjuk, hogy az un. magas-egyszólamúság mellett megjelenik a musica sacra határain belül a többszólamúság. Amennyiben a repertoárbővülés szempontjai szerint tekintünk erre az eseményre, úgy azt mondhatjuk, hogy a többszólamúság alapvetően, a már kész magas-egyszólamú zenei anyag (egyben, sőt elsősorban szöveganyag) valamilyen eljárással elkészített polifon változatát, változatait jelentette. Ennek tárgyalása azonban műfajtörténeti részletismereteket feltételezne, melyhez ld. az ablakból az OFFERTORIUM műfaj-történetét és tartalmi csoportosítását. E ponton csak annyi utalást teszünk, hogy a musica sacra területén továbbra is azok a kritériumok tartják meg az alkotást, melyeket a gregorián fűfai sajátjaként felsoroltunk: a szöveg, a dallam, a terjedelem, a pozíció, és az előadás módja, előadó személye. Így a musica sacra eddig ismert csoportjai alkotó folyamatuk végére, azaz nagyjából a zenekari misék és a koncertzsolozsmák fejlettségére jutva (egyszerűbben: a bécsi klasszika) kifutották magukat. Liszt Ferenc haláláig bezárólag még egy zenetörténeti periódust számolunk, melyben kolosszális, teátrális művek íródtak, ám új, műfaj-teremtő lépés nem történt. Majd csak a minimál-zenei eljárások és a tipológiai vizsgálatok ismeretében lép tovább a musica sacra története. ♣♣ ♣♣ ♣♣ GREGORIÁN MŰFAJKALAÚZ A táblázatban láthatjuk, hogy a műfajok egymáshoz való viszonya négy csoportba (inkább: műnem-be) sorolható. Az egyszerűség kedvéért az (1.1.1.-1.1.4.) elnevezései mögött a következő zenei arculatot kell elképzelnünk. Most csak a szöveg és a zenei megszólaltatás közötti közvetlen kapcsolatra teszünk utalást. 1.1.1. RECITATÍV: Egy magánhangzóhoz, egy zenei hang van rendelve. Esetleg a mondat, vagy mondatrész tagolásánál két-három zenei hang mozgatása. Megszólaltatása szerint: szillabikus, azaz mozgatott, dallamos recitáció. 1.1.2. NEUMATIKUS: Egy magánhangzóhoz, egy-négy zenei hang is tartozhat. A szavak ékesítettsége mondattani szerepüktől, vagy az adott zenei anyag alkalmazási módjától: formakészletétől, esetleg kompozíciós tervétől függ. Megszólaltatása szerint: melodikus, azaz dallamos énekmondás. 1.1.3.: MELIZMATIKUS: Egy magánhangzóhoz, 1-25-30 kivételes esetben 40 zenei hang is tartozhat. A szavak ékesítettsége mondattani szerepüktől kevésbé függ, de felismerhetők a formakészlet és a zenei mondat tagolásának szerkezeti egységei, formulakészletei. Amennyiben kontrafactumról van szó, úgy az adott zenei anyag önálló kompozíciós tervétől függ a zenei arculat. (pl.. 5-6 kevert-tónusú graduale típusdallam) Megszólaltatása szerint: méz-édes, ariózus, nagy dallam-füzérekből álló tételek, azaz magas művészi fokú egyszólamúság. 1.1.4. ÚJ STÍLUS: Valójában gyűjtő-csoportról van szó. A fenti három műfaj stílusjegyei megtalálhatóak e csoport tételeiben. Az új stílus műfajába tartozó tételek, születésüknél fogva kívül esnek a gregorián ős-repertoárjának határain. Sokan mégis éppen ezeken a legkésőbbi alkotásokon keresztül találkoznak a gregoriánnal és alkotnak róla fogalmat. Ez érthető, ha figyelembe vesszük az itt szóbahozott csoport sajátosságait. Ezek közül is kiemelkedik a mise-ordinárium, mint a XIV. sz. táján mesterségesen szerkesztett, összevágott kompozíció, vagy az öt szöveg zenei szériában való elhelyezése. (Ld.: missa de Angelis, missa de Beata, vagy a Graduale Romanum, Kyriale-jában felsorolt ordinariumok) Ez a műfaj mutatja, hogy a korábban liturgikus törvényekkel szigorúan védett, lefoglalt szövegek (Pl.: Glória in excelsis Deo…, [a püspöknek fenntartott liturgikus szöveg 4. sz.-ig]; Pater noster… [a miséző papnak fenntartott liturgikus szöveg 1970-ig]) miként válhat közkinccsé törvényi rendelkezés révén. A műfajok repertoár növekedése a liturgikus év túlzsúfoltsága (sanctorale) miatt végül is abba maradt. Ez műfajonként igen eltérő lehet. Van olyan gregorián műfaj (offertorium), mely a IX. századig lezárult. Van melynek hivatalos elismerése az első ezredfordulóra esett (zsolozsma-himnusz). És van, melynek születése az első ezredforduló utánra esik (sequentia, verses officium). ♣♣ ♣♣ ♣♣ Az egyházzene mai elnevezés, korunk körülményeit figyelembe vevő terminus technikus Azt jelzi, hogy e tárgy – a mai gyakorlatban – valami mást jelent, mint korábban – hozzávetőlegesen ugyanezen repertoárra használt – musica sacra szakkifejezés. Az egyházzene oktatás és a musica sacra kifejezések háttere között az a különbség, mintha egy szántóvető paraszt embert arra kérnénk: Énekeljen nekünk egy aratódalt – most, télen, vagy egy betlehemest a nyár közepén. Tulajdonképpen lehetséges, de jobb, ha mindkettőt a saját idején és helyén szólaltatja meg, Más az íze – lehet, anakronizmus miatt nem jut eszébe. Amikor ma az egyházzene oktatás kérdéskörét átgondoljuk, akkor két alapvető tapasztalat között bejárandó útra vállalkozunk. Az egyik az egyházi múlt öröksége, a másik a mai kor adottságai. Ha pedig az egyházzne mai problematikájáról, akarunk beszélni, mindenekelőtt ki kell jelenteni, hogy természetesen nem egyházzenei problémáról, hanem kulturális pluralizmusról és az értékek és értékrend válságáról van szó, minek romboló ereje immár megtámadta az egyház saját zenei örökségéhez fűződő viszonyát is a történelem tendenciái legtöbbször igen komplexek, s ez alól az egyházzene története sem kivétel. Az egyházzene a múlt egyházi örökségeként az egyház liturgikus életének alkatrésze maradt. A zeni beszédmód értelmében a liturgia anyanyelve, melynek jelesül: a szöveg, a dallam, a terjedelem, a pozíció, és az előadás módja, ill. az előadó személy meghatározottságai. E paramétereket (a szöveg, a dallam, a terjedelem, a pozíció, és az előadás módja, előadó személye) nem valami önkényes improvizáció, hanem a liturgikus rend (ordó), az egyház törvény szabályozásai írták/írják elő. E szankcionált szabályok több mint ezer esztendeje az egyház életének, lelkiségének erejét és forrását jelentetik. A szentségekhez járulás, a szentségek kiszolgáltatása az egyház mindenkori prioritást jelentő tevékenysége, melyben él és mely nélkül nem kommunikál. Ezért az egyházi liturgikus zene teológiai értelemben az egyházjoggal áll a legközelebbi rokonságban.Az egyházzene legendás gyökereit nagy szent Gergely pápára szokás visszavezetni. Kétséges ugyan, hogy Gergely pp. Kr. sz. 604-ig lezáródó életében egységes Graduale-t vagy Missalet állított volna össze, vagy azt leláncolva tartogatta volna, hogy a távoli országokból zarándokolt írnokok, abból másolják át saját használatukra az egyházzenei kottás anyagot. De két igen szigorú rendelkezése valóban fennmaradt. Mindenekelőtt kiközösítéssel fenyegeti meg azokat a diakónusokat, akik alacsonyabb szolgálatukhoz visszatérve újból kántorizálni akarnak. Felszólítja őket, hogy idejüket az igehirdetésre és a szegények gondjára fordítsák. Ennek lelki indoklását abban jelöli meg, hogy a kántori énekszolgálata szigora eltűri, a hallgatóság tetszésének, elismerésének kívánását az énekes részéről, ám a diakónusnak elsősorban az Úr tetszését kell keresnie, nehogy egyházi gyakorlata hivatalával és hivatásával ellentmondásba bonyolódjék. Ezen felül a diakónusokat rituális kötelességeikre figyelmezteti, ti. a szentmise evangéliumának méltó felolvasására és a zsolozsma méltó végzésére, mely mai fogalmaink szerint éneklést jelentett. Az egyház liturgikus törvények szerinti kultikus működése megkívánta, hogy a püspökségek és a plébániák scola-kat tartsanak fent. Saját feladataik ellátására képezték ki a gyerekeket írásra, olvasásra, éneklésre, számolásra. Ezek az iskolák sok lelencgyereknek jelentettek menedéket, nem kesztyűs bánásmódot, mégis emberséges körülményeket. A scola cantuorum szó szerint énekiskola jelentéssel bír. Eredetileg a pápai udvar hivatásos énekeseinek együttese. Létezése a 600-s évektől bizonyítható. Ezen intézmény-típus legismertebb iskolái az angol college-scholák, a római Capella Sistina, a Lipcsei Tamás-templom kórusa. Az énekes iskolák ezzel együtt nem muzsikus-képző intézetek voltak, hanem olyan oktatási egységek és zenei műhelyek, ahol az egyház szükségleteinek szolgálatában teljes értékű un. „kiművelt emberfők” felnevelését tűzték ki célul. Ezen intézmények diákjai, magiszterei közül nem egy, később főpapja és mecénása lett az európai egyháznak és az európai kultúrának.Szükséges volt néhány szót szólni az egyházi zene történelmi múltjáról, hogy jelenét még világosan láthassuk: Az egyházzene, a Római Katolikus Egyház: intézményesített karizmája. Ahhoz, hogy párbeszédet tudjunk kezdeményezni e nagy múltú, tantárgyi szempontból jól szerkesztett, ismeretekben dúsgazdag tárgy ügyében, nélkülözhetetlen, hogy legalább alapstruktúrájával és saját tudományos kifejezéseivel megismerkedjünk. ♣♣ ♣♣ ♣♣ Egyéb paraliturgikus szerkönyvek A liturgia peremén elhelyezkedő, de még nem a népi jámborságba tartozó szertartásokat az un. paraliturgikus, tehát liturgia melletti jelzővel látja el az egyház. Ezzel a megjelöléssel jelzi, hogy a szentségek kiszolgáltatása egészen más kategória, mint a szentelményeké. A szentelmények, áldások adásának közösségileg szabályozott formáit tartalmazzák ezek a szerkönyvek a maguk szokásos gyűjteményi stílusában nagy hangsúlyt fektettek a használati értékre. A ferences paraliturgikus cselekmények alapvetően az egyház szentelmény kiszolgáltatási rendszerébe tartoznak, saját rituális cselekedeteikkel bővülnek. A szentelményi és lelkiségi gyakorlatok sokfélesége szerint találjuk csoportosítva a könyveket és a területet, melyet lefednek. ♣♣ ♣♣ ♣♣ Liturgikus sablon és egyediség A ferences liturgikus könyvek számát nehéz pontosan felmérni, mert az eredetileg római szerkönyvek anyagai a bennük lévő ferencesekre vonatkozó vagy általuk használt anyag bővülése után váltak sajátosan ferences megnevezésű kiadványokká, később saját rendi jogon kiadott liturgikus, paraliturgikus könyvekké. Ez a szöveges és egyházzenei anyagbővülés a barokk kor elejétől jelentősen megugrott. A kegyességi és pietista ünnepek, a különféle társaságok, társulatok saját ünnepei, liturgia melletti szertartásai, énekei valósággal burjánoztak. A saját anyagnak mondható liturgikus és paraliturgikus történelmi tárgyi tanúk:Nyomtatott anyag 70 féle liturgikus és paraliturgikus könyv, liturgikus kódexirodalomból további 150 kézirat és több mint 2000 fragmentum.A ferences szentekről szóló liturgikus könyvek szöveganyaga nagyfokú egyediséget mutat. Ez az egyediség azonban egy szerkezeti sablonban kap helyet. Így a ferences család liturgikus könyvei egyszerre jelenítik meg a sokszínűséget és azonosságot a római rítussal. ♣♣ ♣♣ ♣♣ A ferences karizma Isteni és emberi jóság; isteni és emberi jóság és erény; isteni és emberi jóság intézményesült erénye; isteni és emberi jóság, törvényben (bullával) jóváhagyott intézményesült erénye; isteni és emberi jóság, törvényben (bullával) jóváhagyott intézményesült egyházias erénye. Szent Ferenc isteni elrendelésre alapított, törvényben (bullával) jóváhagyott intézményesült egyházias erény. Melynek mindhárom Rendre vonatkozóan konstitutív szerepe van. A hármas fogadalomban fogalmazódik meg és válik valóra a Ferences karizma, úgy hogy a fogadalmak nem cél, hanem eszköz az Isten és ember-szeretet állapotbeli kötelesség megvalósításának. Mindazok, tehát, akik a szegénységet, a tisztaságot, és az engedelmességet úgy ismerik fel, mint saját üdvösségük életformáját, nekik lelkiismereti joguk, sőt kötelességük eszerint közeledniük Krisztushoz. Nap, mint nap előbbre haladva az üdvösség útján. Krisztus Urunk magát útnak nevezte. És ő az, aki sohasem az egyéni dicsőség növelésére adja kegyelmeit, hanem az egész test javára. A Ferences karizma természeténél fogva Eukarisztikus integráció, mely folyamatos megtérést és megújulást feltételez és létrehoz. Szentháromságos esemény. Krisztus megtestesítése az élet cselekedeteiben. A ferences karizma egészen egyszerűen az üdvösség hármas fogadalommal szegélyezett útja, az Egyházon belül, melynek célja lehetőleg mindenki üdvössége. A hármas fogadalom egyszerre orvosság az ősbűn hármas gyökerére. Másodszor a hármas fogadalom történeti realizálása a három isteni erénynek. Harmadszor a hármas fogadalom Krisztus megtestesítése, aki magát útnak, igazságnak, és életnek nevezte. A legrövidebben tehát a Ferences karizma = Jézus Krisztus. Miként Assisi szent Ferenc: alterego Christi és forma minorum. "a Lélek ugyanis ott fúj, ahol akar" A hagyományos hét ajándékon felül képesíthet embereket, hogy az ő hatására egyéb intézményesülő félben lévő talentumaikkal is élesszék az Egyház életét az Isten-, és ember-szeretetet. Ilyen adományok lehetnek még.: a bűnbánattal, engeszteléssel és a szeretettel rokon könnyek adománya és a korábban említett páli felsorolás. Ezeket ma a szentség-kiszolgáltatási rend újjáalkotása miatt árnyék fedi és egy kissé lefoglaltakká váltak a karizmatikus mozgalmak névjegyeként. Ismerjük a Szentírás tanúságát a Sátán adományairól, melyek majmolják a Szentlélek adományait, de céljuk – ellentétben a mennyei adományokkal a személy evilági apoteózisa és az Egyház megosztása. Ezért az Egyház óvatos, nem nyilatkozik a meghökkentő karizmák mibenlétéről, Jézus elvéhez tartja magát: Gyümölcseiről ismerszik meg a fa.A karizma szó erénytanból származtatott értelmét azt mondhatjuk, hogy a karizma olyan intézményesült erény, melyet a Szentlélek az Egyház javára ad avval a céllal, hogy a szorosabb krisztuskövetésre ösztönözze a kisded nyájat és így előmozdítsa az össz-Egyház „húzóerejét” abban az értelemben, ahogyan azt Jézus Krisztus a tengerbe vetett háló hasonlatával kinyilatkoztatta. A karizma tehát egyszerre szolgál egyfajta lelki hierarchiát, mely az eljövendő világ előképe, és egyszerre erősíti a zarándok Egyház jogi hierarchiáját, mely történelemben megvalósuló kegyelem, törvényes üdvrend.Ezzel a gondolattal el is jutottunk a karizma talán legkényesebb részéhez. A karizma és az intézmény kapcsolatához, melyet az utóbbi időben sokan igyekeztek az individualizmussal társítani, mintha a természetes, a növekedéshez elengedhetetlen életfeszültség, a Szentlélek tévedése és az egyén joga lenne az Intézményes Egyházzal szemben. A karizma tehát olyan: a.) egyházias, b.) törvényes jóváhagyást nyert, c.) intézményesült, d.) erény, mely segíti aa.) a zarándok Egyházat, bb.) hogy egyre bizonyosabban, cc.) az eljövendő világ dd.) lelki hierarchiája megnyilvánulása lehessen. Tehát, hogy a zarándok Egyház egyre inkább az Istentől alászállott mennyei Jeruzsálem előképe legyen.A karizma egyháziassága és a karizma bizonyítottan Istentől származása, az Egyház javára szolgáló adomány, sajátos Eukarisztikus integritással bír. Az Eukarisztia az a közeg, melyből él és melyben él a karizma. Azokat a lelki adományokat, melyek az Eucharisztiával nem állnak teljes lelki és erkölcsi harmóniában, nem lehet lelki-, mennyei adománynak tekinteni. Az egyházias karizma Élet az élet részévé akar válni, éltető akar lenni, de a karizma nem él önálló életet, mivel Élet, nála nélkül sehol sincs élet. Ezért az Élet Kenyerével lényegével azonos természet. Egészen sajátosan azt mondhatjuk, a karizmák lehetővé tevője a mennyei Atya. Az Élet Kenyerében köztünk maradt Isten: Jézus Krisztus, a karizmák megalapítója és adományozója, a Szentlélek pedig a kiosztója.A karizmák Mariológiai vetületével kapcsolatban a Szűzanya egyetlen megnevezése is elegendő: Minden kegyelmek Anyja.A ferences karizma a korábbiak szem előtt tartása mellett, további gondolati összefüggéseket támaszt. Előre kell bocsátani, hogy a ferences karizmára minden korábbi meghatározás igaz. ♣♣ ♣♣ ♣♣ A ferences karizmáról A megnevezés: ferences karizma egy jelzős szerkezet. Itt egy összetett valóságot jelöl, mely egyszerre meghatározott módon jelenik meg a történelem egy idejében, meghatározott személyhez kötötten és egyszerre a történelemben jelenlévő folytonosság. A karizma görög eredetű szó: ’kegyelmi ajándékok’ jelentéssel bír. Egyházias kifejezés. Krisztológiai eseményt feltételez. A megszentelő kegyelmen, vagyis a szentségek által biztosított isteni ajándékokon túl a Szentlélek ajándékai ezek, melyeket az Egyház gyarapodásra kap. Ezek klasszikusan a 7 ajándék, de a gyógyítás, a csodatétel, a prófétálás, a lelkek megkülönböztetése, a nyelvek magyarázása – és persze legkiválóbb – a szeretet. Ezeket általánosságuk vagy különlegességük miatt nem is nevezi a vallási köznyelv karizmáknak, inkább egyediségük és különlegességük megragadása révén a Szentlélek különleges adományának mondják. A karizma – mint különlegesen az isteni szeretet hordozója és jele (quasi szakramentum), úgy tűnhet fel, hogy – az Egyház kegyelmi rendjének, a legfontosabb történése, mely ember és Isten összefogásában éri el a célját a lelkek üdvösségét. De ez önmagában hiányos és rossz következtetés. A zarándok Egyház egyedi tulajdonságai ugyanis a kegyelem hierarchikus intézményesítése (megjelenési formája: egy, szent, katolikus és apostoli).A karizma, mint a Szentlélek ajándéka, személyes ajándék, lényegileg a Szentlélek természetének felel meg, ezért a karizmának lényegénél fogva egyháziasnak kell lenni, minként az Egyház maga a Szentlélek. (Római Szt. Kelemen) A történelemben megvalósult karizma, tehát nem csöppen le az égből.Egy következetes együttműködési folyamat eredménye: „Az Úr megadja kegyelmét és földünk megtermi gyümölcsét.”A karizma kezdetei csak úgy, mint a kegyelemé az emberi természetben gyökereznek. Az emberi természetben még az ősbűn ellenére is (az ősbűn három gyökere: vágy, félelem, szégyen) maradt annyi jó, hogy Isten meg tudja azt menteni az üdvösségre, majd véglegesíti az elért jókat az újjáteremtésben. Az emberi természetben jelenlévő jó tulajdonságok és képességek isteni eredetéről Jézus beszél, midőn azokat talentumnak nevezi. A talentumok a szabad akarat által a jóságnak és igazságosságnak biztosítanak teret. A kegyelem rendjében mindezen a jók a gyakorlás útján erényekké növekednek az emberben, s az Egyház legáltalánosabb értelemben vett erényei az Egyház egyetemes alapkarizmáinak számítanak. Így a három isteni erény: a hit, remény, szeret, melyek Istenre irányulnak, már orvosolják is az ősbűn három gyökerét. A négy sarkalatos erény pedig az emberek közötti jót és igazságosságot mozdítja elő az egyén javát is növelve. A három isteni erényre és a négy sarkalatos erényre, mint egyetemes egyházi karizmákra épülnek a Szentlélek adományai, melyekből éppen hét van. ♣♣ ♣♣ ♣♣ A római rítus ferences szentekre vonatkozó, kottázott liturgikus könyvei A liturgia mindig is élt a liturgikus éneklés gyakorlatával. A liturgikus cselekvés valójában – mai fogalmaink szerint – csak éneklést jelentett. Ez a magatartás a hétköznapi beszédtől elkülönített liturgikus közlés minőségének hordozója az egyházi hagyomány szerint: a liturgia alkatrésze. Az első ezredfordulót követően a nagy szentekben mutatkozott meg elsősorban az egyháziasságnak az a valósága, mely az intézmény és karizma között megtalálta az arányos kapcsolatot. Az egyház egyik karizmája a liturgikus zene. Szent Ferenc diakónusi szolgálatát a legalaposabban akarta ellátni, mind kultikus, mind hétköznapi (praxis) szintjén. Jó alapot jelentett a későbbi ferencesek egyházias liturgiavégzése érdekében, hogy a forrást senki be ne szennyezze. Ennek a buzgóságnak tárgyi tanúi a scriptoriumok liturgikus könyvei, közöttük is azok, amelyekben a liturgikus énekre vonatkozó szövegek és kottáik megtalálhatóak.A ferences szentek ünnepléséhez a ferences rend saját kiadású könyveket rendelt. A római kúria 1071-től engedélyezte a Guido féle kottázást, mint a hang írható és a zene olvasható, reprodukálásra alkalmas képét. Tehát szent Ferenc Itáliájában már, mintegy száz esztendeje ismeretes volt a kottaírás. S ha az un. ferences pre-missale CLA 607 nem is tartalmaz kottákat, mégis a liturgia énekelendő szövegeinek gazdag tárházát mutatják. Ezek a szövegek arról az egyöntetűségről (usque: 90%) tesznek tanúságot, mely az első ezredforduló idején az egész római rítust jellemezte. Kiindulási kódexünkben szereplő iniciálék kidolgozottsági fokozatai, színei, rövidítései gyakorlott scriptorra engednek következtetni, aki az éneklendő szövegek jelentőségével tisztában volt és kellő tipográfiai hangsúlyt is adott azoknak. A liturgia végzéséhez összművészeti ágazatra van szükség, magas szintű kulturális, építészeti, iparművészeti feltételeket támaszt. Ezek a nemes tárgyi emlékek: a ma is kiválóan olvasható, lapozható liturgikus könyvek, egyéb liturgikus felszerelési tárgyak, hangszerek.Az egyház élete első percétől fogva két folyamatos imagyakorlatot végzett, mellyel az imádság adóját lerótta Teremtője, Megváltója, és Megszentelője előtt. Az egyik szentháromságos esemény a szentmise áldozat, a másik a szüntelen imádság parancsának eleget tévő zsolozsma imádság. Mindkettőt szinte elárasztja az ujjongó öröm és a mélységes fájdalom, melynek egyetlen művészi kifejeződése a méltó, szent zene. Ennek az emberbe ültetett isteni törvénynek tesz eleget a liturgia, midőn emelkedett hangon szólítja meg az emberiség nevében és az egyházon keresztül a fölségest Istent. ♣♣ ♣♣ ♣♣ Legújabb bővülés A ferences család és a rendtörténet, mintegy nyolc évszázad alatt sok új liturgikus és paraliturgikus ünnepet, még több szentet hozott az egyház életébe. A ferences karizma szent Ferencben teljes esszenciájával volt jelen, s ennek az adománynak szétosztása magával hozta annak kibontakozását a történelem színpadán. Ezt a kibontakozást a római rítus magába fogadta, vértanúk, szentek, királyok, királylányok, egyháztanítók, hitvallók sokasága kapott az egyházon keresztül új életet lélekben és igazságban. Ezek a hit bajnokai, akik Istenben gyökerező hitükkel, szeretetükkel, hősiességükkel és egyházszeretetükkel megvalósították az egyházias életformát. A történelem rohamos változása és deformálódása mindig újabb és újabb kihívást jelent a szentté válásra. Ezt a kihívást a ferences nagycsalád tagjai közül sokan meg is valósították. Az utóbbi időben a barokk kor utáni szentekről egyre többet lehetett hallani. 2010-re a ferences rend 72 szenttel és boldoggal gyarapodott, ebből 41 vértanút emeltek oltárra azokkal együtt, akik hősies fokon élték az evangéliumot. A Ferences szentek és boldogok gyűjteményét a Mariana Provincia utolsó nagy haggiográfusa írta meg: P. Kovács Antal Kalliszt OFM a Ferences szentek és boldogok című könyvében. Ez a könyv jelenti a kiindulási pontot egy jövendő ferences szentek misekönyvhöz, melynek életrajzi hátteréhez immár elegendő adat áll rendelkezésre.Ez a legújabb bővülés néhány szakemberben azt az aggodalmat erősítette fel, hogy a liturgikus évkör megterhelése ennyi saját anyaggal szétveti majd a folyamatos Szentírás olvasás elvét. Nagy kihívás a liturgikus szakemberek számára, hogy miként osztják el az új szenteket az évkör 34 hetében. ♣♣ ♣♣ ♣♣ Milyen kapcsolatban áll az ünnep fokozata és liturgikus anyaga? Az öt nagy liturgikus időszak anyagától eltérően – melyek egyetemes jellegzetességet mutatnak a liturgikus időszak szövegeiben, dallamanyagaiban – egy szent ünnepe annál sajátosabb, minél magasabb rangú ünnepbe lépünk. Pl.: Nagyboldogasszony (augusztus 15.) főünnepe (sollemnitas) a vasárnap rangját is felülírja. Ha vasárnapra esik, akkor is ezt az ünnepet üljük. Ilyenkor az ünnep teljes, saját szériáját kell mondani, mely elsősorban saját antifónakészletet, saját himnuszt, saját olvasmányokat, saját invocatio-kat és saját oratio-t jelent a vasárnapi zsoltárbeosztás mellett.Vannak azonban nem egyetemesen, hanem lokálisan megült ünnepek, mint Pl.: Assisi szent Ferenc (október 4.), melyet csak a ferences rend ül sollemnitas, azaz főünnep rangon (korábban a Domonkosok is rendtörténeti okokból). Ekkor a már említett sajátosságok kerülnek beválogatásra. Ha, tehát vasárnapra esik október 4-e, akkor is szent Ferenc anyagával ünnepel a ferences rend. A rendkívüli forma (1962-es) zsolozsmarendszere részleteitől itt eltekintünk, annyi utalással megelégszünk, hogy a szentekről való megemlékezés rendszere ismeri a jelenlegi rendtartás négy fokozatát, de ezeken túl számol az oktáva (sollemnitas nyolcadával) és az első-második-harmadik „classic” azaz osztályú ünnepek rendszerével. Ezeknek többnyire a zsolozsma szentekre vonatkozó általános része beválogatására – azaz communo de sanctis-ból vévendő anyagaira és az antifónakészletére – van kihatása. ♣♣ ♣♣ ♣♣ Ferences kalendárium és változásai A rendi kalendáriumot, a római kalendáriumhoz hasonlóan évenként (adventtől az évközi idő végéig) a Római Szentszék tekintélyével adják ki, mely egész esztendőre, kötelezően előírja az ünnepre vonatkozó rendtartást. Névváltoztatás történt a novus ordo kezdetével: A korábban O.d.o.r.s.p.i.c.R-S -ot, 1970 után CR-S -nak nevezték el. Eszerint épül fel és ugyancsak kötelezően előírja: az ünnep időpontját, nevét, liturgikus besorolását, esetlegesen a lokális egyház számára adott külön engedélyt az ünnep megülésére. Természetesen egy „nagy formátumú” dogmatikai, vagy helyi egyház életében történt esemény emléke (templomszentelés) ünnepe vagy egy jelentősebb szent ünnepe (Assisi szent Ferenc, Assisis szent Klára, Paduai szent Antal, szent Bonaventúra) az egész ferences nagycsaládra kiterjed. De vannak a lokális Egyház, Egyházmegye számára fontos példakép-szentek, akiket előszeretettel ünnepel egy ország, vagy kisebb közösség Ezen ünnepek helyi jelentőséggel bírnak és az egyes területek kérhetik annak szerepeltetését, a Szentségi és Egyházfegyelmi dikasztériumtól, a megfelelő indulgentiával.A liturgikus rendtartás első, egyben legfontosabb meghatározottsága az időpont. Ez szervezi a kalendárium rendszerét, ez a folyamatosság vezérfonala, ezért nevezik kalendáriumnak ezt a könyvecskét, mely többnyire A/6-os méretben készült. ♣♣ ♣♣ ♣♣ A liturgikus pozíció A liturgikus pozíció összetett fogalom. A liturgia valamennyi meghatározottságát magába foglalja. Érdemes kérdésként közelíteni e kifejezés tartalmi jegyeihez. A következő kérdéseket kell megválaszolni egy imádkozandó szöveg liturgikus pozíciójára vonatkozóan: Milyen liturgikus szövegről van szó? - Szentírási idézetről, költői-dogmatikus, patrisztikus vagy centózott szövegről? Szentmise vagy zsolozsma része-e? Kinek a joga/kötelessége a szöveg elimádkozása a liturgiában? – Pápának, püspöknek, papnak, diakónusnak, exorcistának, lektornak, előénekesnek-e?Hogyan kell azt előadni? – Recitálva, énekelve, halkan, hangosan, hirdetve?Milyen liturgikus időszakban kell/tilos a szöveget imádkozni? Advent, karácsony, nagyböjt, húsvét? A liturgikus pozíció ilyen fajta megértése után a liturgikus pozíció és annak tartalma közötti összefüggésre kell továbblépni. Hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy a zsolozsma olyan, akár egy hatalmas hét ajtós sublód, melynek hét ajtaja – ezek az imaórák – egyenként hét más és más fiókrendszert rejt. A fiókok száma és sorrendje az „ajtók” mögött állandó, nem felcserélhető, ez a liturgikus pozíció. A fiókokba helyezendő drága imádságok válogatási szisztémája pedig a zsolozsma ordinárium és proprium anyagának szervező ereje. Ez a válogatási szisztéma mutatja meg, hogy egy-egy szent emlékére végzett zsolozsmaanyag milyen „előre gyártott” – azaz a szentek közös anyagából vett – vagy személyéjre szabott szöveg-, és dallam-anyagból áll össze? Itt most nem soroljuk fel újra azokat a nagy zsolozsmaépítő elemeket, melyeket e fejezet elején vázlatosan közöltünk, csak annyira utalunk vissza, hogy a zsolozsmába bekerülő szövegek műfajilag különbözőek és ezeknek a műfaji sajátosságoknak egyezniük kell a liturgikus pozíció követelményével. Pl.: Himnusz helyére nem választható prózai szöveget. A himnusz az egyetlen verses műfaj a hagyományos értelemben vett gregorián-műnemen belül.Ahhoz, hogy megérthessük a zsolozsma történeti anyagának ordinárium és proprium kapcsolatát, először az állandó részek úgynevezett „beválogatási szisztémájával” kell megismerkednünk. Sajnos ebben az esetben sem tudunk teljes repertórium prezentációt adni a terjedelmi korlátok miatt. A zsoltárok tekintetében igen gazdag az alkalmazási sokféleség. Egy kisebb, de alkotói ambíció számára szabadabb műfajban, mint például az antifóna, hatalmas rendszerrel kell számolnunk. Az antifóna esetében egy szöveg többszörös dallamváltozataival is találkozhatunk. A zsolozsma antifóna-készlete mintegy 40.000 antifónát foglal magába. Ennek természetesen itt még tipológiai vázlatával sem tudunk foglalkozni.A zsoltárok a zsolozsma legjellegzetesebb elemei, melyeknek pozíciója és tartalma között szinte teljes a megegyezés az egyházi hagyományrendszerekben. Ezért lehet ezeket összefoglalva bemutatni. Ez a rendszer itt nem a szentekre vonatkozik, hanem az évközi időt veszi alapul, így mutatja be a zsolozsma egyes liturgikus pozícióira való „beválogatás” szisztémáját. Ez tehát a zsolozsma un. ordinarium-rendszere.

Készítette: cpanel.hu

Látogatók száma:

Webmail